A történelemben a kis népek sorsa mindig ugyanazon kérdésen fordul meg: Ellenállás vagy megadás. Ha visszatekintünk a világ sorsfordító pillanataira, mindig azt látjuk, hogy a kisebb, gyengébb népek akkor maradtak fenn, amikor elfogadták a megalkuvás szükségességét és belátták, hogy a széljárás ellen fordulni nem csak veszedelmes, de a teljes pusztulásba vezet.
A föníciai eredetű Karthágó, amely valaha a Földközi-tenger urának hitte magát, szívósan és makacsul szembeszállt Róma terjeszkedő hatalmával. Kétszer is megrázkódtak a pun háborúk viharos hullámaiban, és mégis felálltak, hogy harmadszorra ismét hadba szálljanak. De mi lett a vége? Róma nem kegyelmezett. A város porig égett, lakói rabszolgává lettek, s a dicsőséges Karthágó a történelem homályába merült. Onnan jön a “sóval behintették” kifejezés. A rómaiak kegyetlensége közmondásos volt, sőt, a legenda szerint sóval hintették be Karthágó földjét, hogy az soha többé ne virágozzon. Ha kompromisszumot kötöttek volna, talán ma is léteznének valamilyen formában.
1453 tavaszán a megfáradt Kelet-Római Birodalom, amit Bizánckét ismernek sokan, az utolsó harcosaival az Oszmán Birodalom ellen vetette be maradék erejét. De az értelmetlen és oktalan bátorságuk sem érhetett fel az ellenség túlerejével és haditechnikájával. Arra ki se térek, hogy ott is egy Orbán volt az, aki áttörte a falakat. Ha a bizánciak időben megértik a helyzetet, talán megőrizhették volna városukat, de végül a saját értelmetlen ellenállásuk elnyelte őket. A törökök átvették a várost és Konstantinápolyból így lett Isztambul, a Római Birodalom maradéka pedig végérvényesen eltűnt a térképről.
A magyarok honfoglalásának idejében a Kárpát-medencébe érkező lovas nép oly hatalmas csapásokat mért a környező nemzetekre, hogy azok választásra kényszerültek: Elfogadják a magyar dominanciát, vagy szembeszállnak. Aki ellenállt, elpusztult, aki alkalmazkodott, túlélte. Még német-római seregek is vereséget szenvedtek a magyarok kezétől, mert nem ismerték fel a pillanatot, amikor el kell ismerni az erősebbet.
A törökök Magyarországra való betörése szintén figyelmeztető példa. A mohácsi vész után a hősies ellenállás dicső volt, jópofa dolog erről olvasni egy magyarországi történelem órán, de a valóság az, hogy a török hódítással szemben azok a városok, amelyek nem adták meg magukat, a földdel lettek egyenlők. Az alkalmazkodás az életet jelentette, míg a makacs ellenállás az elkerülhetetlen végzetet. És ha a magyarok megadták volna magukat a töröknek, része lettek volna az Oszmán Birodalomnak (aminthogy később az Osztrák Birodalomnak lettek részei és hosszú időn át nem volt rajta a térképen Magyarország), akkor sosem következett volna be Trianon.
A nagy arab gondolkodó, Ibn Khaldún is rávilágított arra, hogy minden birodalom és civilizáció saját ciklusában él és hal meg. Szerinte azok a nemzetek, amelyek képesek felismerni a gyengülés jeleit és időben alkalmazkodnak egy erősebb hatalomhoz, megmenthetik magukat, a nyelvüket, a kultúrájukat a végpusztulástól. „A bölcsesség abban rejlik” – írta Ibn Khaldún –, “hogy felismerjük a megfelelő pillanatot, amikor az ellenállás értelmetlenné válik, és helyette az életet választjuk a hősi halál helyett.”
Ahogy Ibn Khaldún tanította: Az élet mindig felkínál egy harmadik utat. Az ellenállás csak addig érdemes, amíg az a nemzet fennmaradását szolgálja. A túlzott hősiesség, amelyben a nép már csak pusztulásba rohan, nem hősies tett, hanem a nép önkéntes feláldozása.
Senkit nem érdekel, hogy kinek van igaza, hogy mi helyes és mi helytelen, hogy ki a jó és ki a rossz. A természet törvénye ellenben igen egyszerű: Ne legyél gyenge. Ne legyél kevés. Ha már gyenge vagy és kevés, akkor legalább ne legyél ostoba. Ha egyebed nincs, legalább eszed lehetne.
Okos enged, szamár szenved.
Forrás: Thuróczy Richard