Milyen békés, nyugodt, unalmas és kiszámítható is volt a covid előtt az élet!
Az ember reggel felkelt, kinyitotta szemét, száját, az újságot, és derűs, az éjszakai álom szorongását lazán levető mozdulatával indult napi, megszokott rutinvilágának, azzal a megnyugtató gondolattal, hogy ha nem üti el egy autó, nem csap belé a villám, akkor holnap is lesz nap, folytathatja a sírig tartó monotonitást.
Manapság!?
Senki nem azzal a stresszel kezdi a napot, hogy ha nem jól teljesít a munkahelyén, kirúgják, már az sem borzolja az idegeket, ki mit lopott, közbe szerzett, váltott nemet, fajtalankodott a kereszt alatt, stb….ki-ki személyes tapasztalata és információi birtokában a végtelenségig folytathatja a XXI. század hétköznapivá, megszokottá vált, beépített és beépült lelki és szellemi nyomorát előidéző, könnyed, fel-feltörő hányinger zuhatagát.
A rettegés legmagasabb fokát egészen más idézi elő.
Kinyitod az újságot. A háború messze van, akármelyik, mindegyik, most még.
A hatalom által az állampolgárnak szánt digitális kontrollja olyan apró, sunyi, szinte a kényelem, a könnyebbé tétel érzetét keltő, lopakodó felderítés, előkészítés, amiben észre sem vehető a brutális jövőbeni szándék.
A Robert de Niro által a filmben gerjesztett feszültség, félelem, szorongás a Richter skálán meg sem közelíti azt az amplitúdót, amelyek az utóbbi időben egyre gyakrabban, sőt, már minden nap szembe jönnek, rád zuhannak, lebénítanak. És nincs menekvés!
Nézd csak ezeket a híreket:
Szép lassan adagolják a félelmet, hogy amikor elérkezett az idő, már eszedbe se jusson tiltakozni, ha bezárnak.
A szuverenitásunkért aggódó kormánymédia az – állítólag az egyéni szabadságjogokat váltig védelmező – ellenzéki sajtó egyformán a WHO háttérben hangoló zenekarának a bevezető akkordjait játssza.
Hamarosan finálé!