Magyarországon, ahogyan a világ minden „szabad” országában a lakosság különböző pártokra szavaz, a nemzetük jólétéért. Ezt a politikai berendezkedést nevezzük demokráciának. A demokrácia szó a görög δημο– (átírva: demo– = nép–) és a κρατωρ (átírva: krátor = uralkodó, király) szavak összevonásából jött létre, vagyis a demokrácia jelentése népakarat, a többség akarata.
Ez az államforma az antik görögöknél (Kr.e. 500 körül) született, és a nagy francia forradalommal (1789-99) kezdődő modern demokrácia közt és azóta is számos próbálkozással igyekezett mindig igazságosabbá válni, de ahogy a jelenünk mutatja, tökéletes nem lett, az emberiség önző és hatalomsóvár természete miatt. Pedig a különböző pártokba tömörüléssel a nemzeteknek békés jó élete lehetne, ha mindenki annak érdekében szavaz, de ahogy látjuk az eltérő gondolkodású pártokhoz vonzódó emberek pártoskodó csoportokat alkotnak, és ezáltal szinte gyilokra menő harcos széthúzások keletkeznek. Ez sem lenne baj, ha a jó út megtalálása után e csoportok kibékülnének, ami a közösség jólétét biztosítaná, de a hatalomra törekvő pártoknál legtöbbször öncélú nyerészkedések gyanúja merül fel, melynek eredménye, a jogos, v. jogtalan vádaskodás.
Magyarországon ez a harc olyan nagy, hogy a társadalom két pártra szakadt, nemzetiekre és ún. liberálisokra, mindenki kétkedve néz az ismeretlen honfitársára és sokszor az indulatok is szabad utat nyernek. Vidám, mosolygós emberekkel alig lehet találkozni és talán e bizalmatlanságból eredő szeretethiány okozza az alacsony átlagos élettartamot. E tünet, szerintem a magyar történelemben gyökerezik, ezért érdemes egy kicsit visszatekinteni.
A magyarokon a mohácsi vész óta majdnem mindig különböző idegenek uralkodtak, akik megsértődtek és felháborodtak azon, ha az elnyomottak szabadok szerettek volna lenni. Persze a leigázáshoz a feltörekvő kispolgárokat és a társadalom peremére sodródott embereket mindig meg lehetett vásárolni (a totális rendszerek, mint a nácizmus v. kommunizmus is csak általuk jöhettek létre), ők segítették azokat az elnyomókat is, akik még a nemzet identitásának elvételével is próbálkoztak, ahogy a poroszokkal is sikerült azt megtenniük és nyelvüket teljesen eltüntetni. A mohácsi vész (1526) és Buda felszabadítása (1686) közt eltelt 160 éves török elnyomást leváltó Habsburg uralom kezdetén az ún. „Einrichtungswer des Königreichs Hungarn” című, hazánk átalakításáról szóló javaslatról olvashatunk, hogy: „a királyság vagy annak nagy része lassan germanizáltassék, s a forradalmakra és nyugtalanságokra hajló magyar vér a némettel szelidítessék természetes ura és örökös királya hűségére és szeretetére”. Később a bántalmazott és elmenekült lakosságtól megüresedett helyeket a német jövevényekkel telepítették be, és a bécsi „udvar igyekezett kedvező feltételeket teremteni számukra, 1766–ban még külön telepítő bizottságot is alakítottak. Adómentességen és kedvezményeken kívül sokan házat, felszerelést kaptak, másutt kincstári mérnökök jelölték ki az alapítandó új települések utcahálózatát és házhelyeit.” – olvashatjuk Bertényi Iván – Gyapay Gábor, 1993–ban megjelent Magyarország rövid története c. könyvének 270. és 287. oldalain.
A hazájukat elhagyó, jobb életre vágyó nincstelen németek elárasztották Magyarországot, akiket főleg az anyagi boldogulás érdekelte. De a bevándorló országnak kikiáltott, védtelen hazánkba özönlő idegenek között finomabb gondolkodású, kultúrát és műveltséget igénylők is voltak, akiket a bécsi udvar megnemesített (miután az eredeti nemeseinket régen kiirtották, vö. Dr. Karácsonyi János 1901-es könyvét), bármilyen nemzetiségből is származtak. Így ezek a tehetségesebb polgárok voltak azok, akik idővel szellemben megnemesedtek, és a lelkiismeretük feltámadása folytán az 1848–49-es forradalom és szabadságharc főszereplői lettek. Ezért a nemzet mellé álló nemes jellemű hazafiaknak és a levert magyar nagyhatalom megmenekült parasztjainak köszönhetjük a színes nemzeti kultúránk és Európa, és ezzel az egész emberiség legcsodálatosabb ősnyelvének (John Bowring) fennmaradását. Ugyanis a jégkorszakban a szárazföldet átlagban 270 m vastag jég borította, vagyis kb. a 25. szélességi köröknél kezdett a jégréteg növekedni, mely a sarkoknál több mint 1’000 méter vastagságú lett, de a Golf-áramlat az észak-atlanti térség és a Kelet–Kárpátok közti részébe életet lehelt. Innen származnak az első hominid jellegű, 10–15 millió éves rudapitecus és bodvapitecus hungarikus leletek, és a 100’000 éves, a homo sapiens agytérfogatával megegyező vértesszőlősi előember lelete is. Az európai régészeti maradványokból ismerhettük meg az ősember sokrétű kultúráját, ahol rénszarvasokra is vadásztak, amit a barlangrajzokon kívül az archeológia is bizonyít. E vadászokból lettek azok a tenyésztők, akik a felmelegedéskor a szarvasokat követve, azokra a lakatlan északi területekre húzódtak, ahol senki sem befolyásolhatta őket egy nyelvváltásra. Ők bizonyítják legjobban az akkori ősműveltségi életmóddal élelmüket szerző, párszáz lelket számláló egész emberiség eredeti finnugor nyelvi struktúráját, melyet a helyben maradt trák eleink későbbi nagyhatalmi pozíciójuk által tudtak megőrizni. Hazánkból ismerjük a világ első, jégkorszaki búzatermesztését (Triticum compactum), ami nemcsak a bibliai vízözön utáni Noénak, hanem már a jóval korábban élt Káin és Ábelnek életterét és az emberiség elszaporodását, és az innen való kivándorlásokat jelenti, és nem fordított irányút. Közép–Európából húzódtak le az ún. dór vándorlással az egyiptomi rabszolgatartók elleni támadásban rabságba esett vesztesek (akik a hieroglifákon olvasható „zékel” = székely, és „peleszet” = filiszteus = jászkun vezetőkkel, akiket még Ulászló is Cumanos Philisteosnak nevezett) és a későbbi támadáshoz felsorakozó többi csoport, akikből lettek a keveredések folytán „összezavarodott” nyelvű görögök. A finnugor nyelvüket megtartó, helyben maradó trákokat a történetírás Hérodotosz (†Kr. e. 425) óta szkítáknak nevezi, a Tisza folyónk nevét is adó, cölibátusban élő „tisztákról”. Ezekből a nagyközönség által is ismert, és minden akadémikusi állítás felett álló régészeti bizonyságokból és ezeknek az ős- és vallástörténeti kiértékeléseiből is kitűnik, hogy a Biblia népét és „Európát” a jégkorszak óta a magyar nemzet jelenti, és a hazánkat leigázók nem csak testben, hanem lélekben is meg akarták semmisíteni a helyben maradó eleinket, a múltunk eltörlésével, mert akinek nincs múltja, annak jövője sem lehet. Az elnyomóink találták ki a magyar honfoglalást, melynek megtörténtére a legkisebb tényszerű bizonyíték sincs, de az ős- és vallástörténetünk meghamisítására, könyvre való mennyiséget sikerült már kimutatnom.
A nincstelen, bevándorló polgárnak csupán a magával hozott szellemi értéke (szokásai és a „kultúrája”) marad meg, amit a befogadók ráhatása által veszendőben érez, ezért gyűlölni kezdi a befogadót. A 20. század küszöbén ez az érzés a tömegek közt olyan nemzetellenességgé vált, ami gyászos tettlegességé is fajult a Tanácsköztársaság nevű bolsevik forradalommal (amiről eleget tudunk), amihez hasonló vérengzést csak a szintén idegenből irányított „Dózsa–féle parasztháború (1514)” idején élt át a nemzet. Márki Sándor 1913- ban megjelent: Dósa György c. tudományos igénnyel írt könyvének a 179. lapján olvassuk: „Általában véve, a hol a keresztesek keresztűlvonúltak, pusztulás jelölte nyomaikat. Egy május 31–i budai cseh levél szerint városról városra, faluról falura vonúlnak, gyújtogatnak, rabolnak, ölnek, karóba húznak, a népet pedig arra kényszerítik, hogy hozzájuk álljon s a ki ennek ellenszegűl, agyonütik.” 12 évvel a „parasztháború” után Dózsa hordájának tombolásai miatt szenvedtük el a Mohácsi vész (1526) nevű tragédiánkat, ugyanis ők főleg a hazát védelmező nemeseket irtották. Dózsát valójában Székely Györgynek hívták, a Dózsa nevet a velencei dózséról kapta, mint a velencei dózse bérence, amit Daniele Matteo Barbaro, Storia Veneziana (Velence története) c. könyvéből tudhatunk, mert abban egy Antonio Suriano nevű szemtanú jelentett Székely Györgyről, Loredano dózsénak, akit nyilván azért figyeltek, mert az ő megbízottjuk volt. Dózsa György fivére volt az a Székely János, aki már korábban a szászokat hazánk ellen uszította. A hazaáruló Dózsáról (aki okozta a Mohácsot követő összes tragédiánkat, és aki a parasztokat is agyonütötte) neveztek el tereket és utakat a második világháború után, a 19–es Lenin–fiúk és gyermekei. E kommunizmust építő szocialista rablógyilkosok utódjai, a mai liberális szavazók, akik az „ellenzék”–nek nevezett ellenségek. Ahogy a gyűlölködő elődök sokan voltak, úgy ők sincsenek kevesen, mert a nemzet melletti, v. elleni érzelmeket a családból örököljük. Ők most a Székely Györgyre és a Lenin–fiúkra emlékeztető Magyar Péter nevű személy mögé sorakoznak, aki olyan hibákat ró fel a nemzetieknek, melyeket éppen az ő apáik pusztításaiból még nem tudott a kormány orvosolni. Senki sem tudja, hogy M.P. mit akar, programja sincs, ennek ellenére a tehetségtelen irigyek, akik csak tagadni, fenyegetőzni és rombolni tudnak, reá szavaznak.
Amikor fiatal és önfejű voltam, édesanyám mindig mondta: „a szamár is akkor megy a jégre, amikor jó dolga van” éppen ezért, a fiataljainknak tudniuk kell, a választásnál hova tegyék a keresztet, pláne akkor, amikor hazájuk (mely mindenkit befogadott) fönnmaradása forog kockán, mert a globalisták a hazánkat is az utópisztikus liberalizmussal akarják az USA mintájára egy kultúrátlan masszába keverni.
Meszlényi Róbert Imre, Bázel, 2024. októbere
Forrás: Nemzeti Internetfigyelő
(A cikk kizárólag a szerző véleménye és gondolatmenete)