A megafauna pusztulása
A magdalénien kultúrának a holocén kezdete vetett véget, amikor a megafauna kipusztulása következtében megszűnt a jégkorszaki vadászok létalapja.
A nagyemlősök jelentős fajtapusztulásának okáról a szakirodalomban élénk vita folyik.
Az egyik magyarázat szerint a jégkorszaki vadászok afféle villámháborút vívtak a nagyemlősökkel, követték őket a Föld legeldugottabb szegleteibe, és egyfajta globális méretű ‘prehisztorikus öldöklésben’ végeztek velük.
Ennek azonban ellentmond, hogy nem mindenütt pusztult ki a megafauna. Tudvalevő, hogy Afrikában, Indiában és Délkelet-Ázsiában fennmaradtak az elefántok, akárcsak a zsiráfok, orrszarvúk és vadmarhák. A vadlovak ugyan kihaltak Amerikában, de fennmaradtak Ázsiában – akárcsak a marhák -, mígnem aztán az ember háziasította őket.
A gyapjas orrszarvú, a nagy barlangi medve, az európai kardfogú tigris és abmamut kihalását ma túlnyomórészt a klímaváltozás következményének tartják.
A jégkorszak végén megnőttek az erdős területek, ami a fellápok pollendiagramjaiból is kimutatható.
Eurázsia és Észak-Amerika déli szélességi övezeteiben eltűnt a jégkorszaki tundra, a megafauna élettere, így a mamut, a gyapjas orrszarvú, az óriás szarvas és a vadló elveszítette táplálékát. A tundra a sarkvidékre húzódott vissza, oda kellett hát a nagyállatoknak is menniük. A sarkvidéken azonban sokkal szélsőségesebbek voltak az éghajlati viszonyok, mert a hőmérséklet télen jóval alacsonyabb maradt.
A déli övezetekben nem annyira a hőmérséklet emelkedése, mint inkább a növekvő nedvesség okozott gondot a nagyállatoknak.
A szibériai permafrosztban talált mamuttetemek alapján tudjuk a mamutok szelekciós hátrányát: bundájuk érzékeny volt a nedvességre, mivel ezek az állatok – akárcsak a mai elefántok – nem rendelkeztek faggyúmirigyekkel a szőrzet bezsírozására.
A jégkorszak idején ez nem játszott szerepet, de most hátrány volt. Szőrzetük beszívta a nedvességet, és nehezen száradt. Egy nedves mamut pedig elsüllyed a lápban — pontosan ott, ahol a megfagyott, konzerválódott példányokra rátaláltak.
A pézsmatulkok a felmelegedéskor hajlamosak a megfázásra és a halálos tüdőgyulladásra. A feltételezések szerint 99 százalékkal csökkent a nagyállatok száma a klímaváltozás következtében.
Az azonban nem világos, hogy hogyan élhették túl a nagyemlősök a korábbi jégkorszakok közötti időszakokat.
Az Eem interglaciális alig volt kevésbé meleg, mint a holocén. Vagyis talán mégis jelentős szerepet játszahott az új vadászmódszereket alkalmazó. emberek feltűnése.
Forrás: Wolfgang Behringer: A klíma kultúrtörténete – a jégkorszaktól a globális felmelegedésig
A történelem az élet tanítómestere Facebook oldalról
Előző rész: https://nexuskronika.hu/a-klima-kulturtortenete-a-jegkorszaktol-a-globalis-felmelegedesig-3-resz/
Folytatjuk