A globális felmelegedéssel hozzák kapcsolatba az emberi kultúra egyik alapvető változását: az őskőkorból, a paleolitikumból a középső kőkorba, a mezolitikumba, abba az utolsó vadász- és gyűjtögető kultúrába való átmenetet Európában és a későbbi fejlett kultúrák területén, amelyet finomabb és differenciáltabb vonások jellemeztek.
A holocén kezdetén bekövetkezett felmelegedés jelentőségét sosem vonták kétségbe.
Már az 1960-as években a német Propyläen kiadónál megjelent, Alfred Heuss és Golo Mann szerkesztette ‘Világtörténelem’-ben is ez áll:
„A felső-paleolitikum gazdálkodási formájából a mezolitikum gazdálkodási formájába történő átmenet viszonylag gyors volt, és éghajlati változások idézték elő.”
Átmenet a mezolitikumba
A globális felmelegedés a korábbi emberi gazdálkodási mód végét jelentette. A megafauna megszűnését követően elindult a letelepedés folyamata, mert az erdei állatok – ha már megfelelő helyet találtak – kötődtek a helyhez. Vadászatuk új technikákat követelt meg.
A vadászok kisebb fegyvereket fejlesztettek ki. Ezek a nagy mennyiségben előállított, finoman megmunkált kőszerszámok, a mikrolitek jellemzőek a mezolitikumra.
A táplálkozási szokásokat leginkább vizek közelében lehetett megőrizni. Valószínű, hogy ezért volt a mezolitikumi tábor- és településhelyek többsége közvetlenül víz mellett, ami egyúttal az ivóvízellátást, a minimális higiénét és a hulladék eltávolítását is biztosította.
Az emberek állandó jelenlétéről a feltört kagylóhéjak nagy mennyisége tanúskodik. Az emberek vadászó és gyűjtögető életmódot folytattak, de táplálékuk nagyobb részét a gyümölcsök, a bogyófélék és a tápláló mogyoró tette ki. Hansjörg Küster müncheni paleobiológus feltételezi, hogy tudatosan védték és telepítették a mogyoróbokrokat, ami magyarázatot adhatna a mogyoró kb. 9000 évvel ezelőtti (i. e. 7000) váratlan elterjedésére.
Ez volt az első eset, hogy az emberek tudatosan avatkoztak be a vegetáció szerkezetébe, és megtették az első lépést a természet kultúrtájjá alakítása felé.
A demográfiai következményekről keveset tudunk. Lehetséges, hogy a kései jégkorszak erdeinek szélén kevesebb ember tudott megélni, mint a jégkorszaki tundrákon. A növekedés határai mindenesetre szűkre szabottak voltak.
Bibliai méretű özönvizek és a partvonalak megváltozása
A gleccserek elolvadásával megkezdődött a tengerek partvonalának megváltozása.
Egy szép napon, mintegy 8400 évvel ezelőtt (i. e. 6400) csobogás zaja hallatszhatott a Boszporusznál, ami az emberi történelem legnagyobb árvízi katasztrófájának a kezdetét jelezte.
A nagy jégkorszak alatt a tengerszint annyira lecsökkent, hogy Európa és Ázsia egybenőtt a Boszporusznál.
A Fekete-tengerből nagy édesvizű tó lett, amit a Duna, a Dnyeper és a Don vize táplált. Lapos partjain évezredek óta vadászó és gyűjtögető életmódot folytató népek éltek.
A késő kőkori falvakban halászok laktak. A parasztok fákat irtottak, szántóföldeket alakítottak ki, maguknak házakat, az állatoknak karámokat építettek. Az izolált Fekete-tenger partja azonban több mint száz méterrel mélyebben feküdt a Földközi-tenger vízszintjénél.
A jégolvadással a tenger vízszintje gyorsabban nőtt, mint a beltengeré. A gyorsan növekvő tengervíz egyre erőteljesebben nyomta az elzárt tengerszorost, majd egy idő után áttörte a Boszporuszt.
A sós víz több száz Niagara-vízesés erejével zuhant a Fekete-tengerbe. A vízesés dübörgő zaja bizonyára több száz kilométer távolságban is hallható volt. Hónapokon át zúdult a sós víz a medencébe, és feltöltötte egészen a tengerszint magasságáig. Több száz négyzetkilométer lakott terület veszett oda a katasztrófában.
A korai fekete-tengeri kultúrák maradványai azóta is a tenger alatt fekszenek eltemetve.
A tengerszint emelkedésével világszerte megváltoztak a tengerek partvonalai.
A Beringia szubkontinens eltűnt, akárcsak az ázsiai szárazföldet, Japánt és Indonézia nagy szigeteit összekötő földhidak, például a Szunda-föld.
Örökre megszűnt a szárazföldi kapcsolat Ausztrália és Új-Guinea, India és Ceylon, továbbá Afrika és Madagaszkár között.
A világon mindenütt nagy tengerparti régiók kerültek víz alá, amelyek korábban kedvelt vadász- és települési területek voltak.
Új tengeri utak keletkeztek, például a Bering-tenger, a Szunda út vagy a Márvány-tenger, új tengerágak jöttek létre, mint a Perzsa-öböl vagy a Vörös-tenger.
Új tengerek foglalták el a korábbi gleccserek helyét, mint például a Balti-tenger vagy a Hudson-öböl.
Mintegy 9500 évvel ezelőtt (i. e. 7500) kialakult a La Manche-csatorna, amely elválasztotta a szárazföldtől Britanniát és Írországot.
Körülbelül 8000 évvel ezelőtt hatalmas természeti katasztrófát okozva betört a tenger a Hudson-öbölbe.
Mintegy 7000 évvel ezelőtt elkezdődött az Északi-tengeren a Dogger-pad víz alá kerülése.
Szicília különvált Olaszországtól, akárcsak a görög szigetek az anatóliai szárazföldtől.
A tenger véget vetett a tengerparti kultúráknak, és az emberek behúzódtak a szárazföld belsejébe.
Forrás: Wolfgang Behringer: A klíma kultúrtörténete – a jégkorszaktól a globális felmelegedésig
A történelem az élet tanítómestere Facebook oldalról
[…] Előző rész Következő rész hamarosan […]