1981-ben a főiskolai diákújság szerkesztője szólt, hogy a következő számba kellene valami írás, vers, vagy valami. Akkor másod éves voltam, levelezőn.
Rendes kenyerem a vasúti kocsirendezés volt.
Januári nap volt, kegyetlen hideg, a mozdony elején lógva a képembe vágott a metsző, jeges hóesés.
Magamban kiszaladt a számon: bolond idő!
Hazaérve ott bizsergett az agyamban: bolond idő….
Papírlap után nyúltam, s ez lett belőle:
Bolond idő.
A remény ostoba,
a szó hangsúlytalan,
letörli arcunkról
a mosolyt
a pillanat.
Bolond idő.
Tél-tavasz-nyár
a napokban elvegyül,
meztelen lelkünkbe
szél vág,
tűrjük
– ki-ki egyedül.
Bolond idő.
Halmozódott gondok
új életközeg,
megtanultunk élni
tisztesség,
nélküled.
Bolond idő.
Suttogva vallott hit,
megtiport orgona,
szétzilált álmok,
fölbontott levelek,
a bolond idő kora.
Bolond idő.
Másnap bevittem a főiskolára.
Mint első verses „költő” izgatottan vártam az újságot.
Amikor kijött a nyomdából, a verset hiába kerestem. A főiskola „cenzora” dühöngve tiltotta ki a lapból, mondván, hogyan lehet ilyen förmedvényt összehordani!
Ez volt az első találkozásom a három „T” szólás- és gondolatszabadságával. Meg is határozta a következő 40 évet.
Hogy mindez igaz, így történ, annak bizonyítéka a mai napig őrzött „Kilátó” számomra mementó példánya. A vers kimaradt, de a lapzárta körüli kapkodásban a tartalomjegyzékből elfejetették törölni: Bolond idő………..5.oldal.
Tegnap fölraktam egy anyagot az ukrán helyzetről a Facebookra.
Semmi durva, csak korábbi tapasztalatok miatt árnyaltan a mainstreamtől eltérő magyarázat, okok, érvek.
Jött is a mindent túlélő cenzor, Horger Antal második, harmadik, sokadik reinkarnációja.
Nem mintha most találkoztam volna először vele ebben a „nyugati, szabad” világban, de azért kissé meglepett, hogy az általa teremtett AI, vagy robot, már a legkisebb eltérést is tiltással szankcionálja, ha nem vele értesz egyet.
Dehogy háborgok, dehogy tiltakozok! Csak mosolygok magamban, bele a képébe a monitor előtt.
Ez is azt hiszi, győzhet, győzött, legyőzött.
Mint Brechtnél a Keuner Úrhoz betolakodott, megszálló tiszt, egészen addig, amíg föl nem fordult, s utolsó, e világi érzékelése pillanatában még hallhatta a „fogsz-e szolgálni engem?” kérdésére az elszánt, könyörtelen, de egyetlen helyes választ: NEM!