Az ukrán elnök „győzelmi terve” ismertté vált, a háború lezárásával és egy béke megkötésének eshetőségével kapcsolatban idézzünk fel egy, a moszkvater.com hasábjain korában megjelent eszmefuttatást, amelynek szerője Somkuti Bálint.
„Felmerül a kérdés, hogyan tovább?
Ahhoz, hogy erre a kérdésre válaszolni tudjunk, először is azt kell megvizsgálni milyen tanulságokat is hozott a 21. század első ipari alapú háborúja. Az első és talán legfontosabb az az, hogy szinte semmi sem változott a második világháborúhoz képest. Továbbra is ugyanazok a tényezők befolyásolják a fegyveres konfliktus kimenetelét, mint az elmúlt kétszáz év összes ipari háborújában. Ezek pedig az az alapvető clausewitzi háromság, amelyet az iparosodás korának elején fogalmazott meg a porosz teoretikus: az állam, a hadsereg, és a lakosság.
Mivel a hadtörténelem oktatása sajnálatos módon az egész nyugaton háttérbe szorult, egy kicsit idézzük föl, hogy ezek mit is jelentenek ezek egy fegyveres konfliktus szempontjából. Az első és legfontosabb az maga az állami vezetés, ami definíció szerint nem katonai, hanem civil. Így volt ez már Clausewitz korában is, ugyanis a királyok a 19. századra már nem a középkori módon, állandó háborúskodással töltötték idejük nagy részét. Ráadásul többségük hatalmát már jelentős mértékben korlátozta a többé-kevésbé szabadon választott parlament. Így – bár a mai felfogásunk szerint túlzottan demokratikusnak nem –, de egyértelműen civilnek tekinthetjük a vezetésüket.
„Éppen ezért a háborúk kezdetéről és végéről döntő állam továbbra is az egyik, sőt talán a legfontosabb eleme egy modern háborúnak”
Ezt a megállapítást jól mutatja, a jelen háború immár két és fél éve folyik, amely mögött egyértelműen az adott államok politikai vezetésének döntése áll, és nem katonai szempontok, vagy társadalmi elvárások. Pontosan a Prigozsin féle lázadás mutatott rá arra, hogy egy esetleges politikai változás milyen gyorsan véget vethet, vagy akár teljesen átalakíthatja az adott állam vezetésének hozzáállását a konfliktushoz. Látva az ukrán ellenzék megnyilvánulásait, ugyanez igaz a másik oldalra is.
Rátérve a második elemére a szempontrendszernek, fontossági sorrendben is második a fegyveres erő, azaz a hadsereg. Mint a konfliktus meghívásának fő eszköze, a teljesítményén áll vagy bukik az összecsapás sikere vagy kudarca. Ez persze leegyszerűsítő álláspont, hiszen úgy a kezdeti orosz offenzíva kudarca, mint a 2023 nyári ukrán ellentámadás korlátozott sikerei egyértelműen rámutatnak, hogy ebben nem csak a katonák teljesítménye, hanem a vezetés által adott információk, és támogatás is rendkívül fontos. Teljesen elképzelhetetlennek tartom, hogy a fenti két esetben bármilyen katonai vezető sikerrel járhatott volna a teljesen hibás kiindulópont miatt.
„Az orosz-ukrán háború arra is rámutatott, hogy úgy nyugaton a NATO-ban, mind keleten Oroszországban többé-kevésbé hibás következtetéseket vontak le az elmúlt 34, azaz a hidegháború vége óta eltelt időszak háborúiból. Nyugaton a technológia és a minőségi fölény hajszolása, valamint a túlzásba vitt álpacifizmus miatt a háború mennyiségi követelményei merültek teljesen feledésbe, míg orosz részről a 2008 környékén elkezdett modernizáció és átszervezés jellemzően anyagi és korrupciós okokból messze nem fejeződött be, sem a felszerelés, sem a kiképzés területén”
Némileg meglepő módon a harmadik tényező, a lakosság azaz a civil társadalom mutatta a legjobb példát. Nyilván az agresszióval szemben hazájukat védő ukránok hősiességét, elszántságát, és kitartását nem kell bemutatni. Emellett azonban a nagypolitika irányában általában közömbös orosz lakosság is meglepő mértékben tudott azonosulni a politikai vezetés által megfogalmazott célokkal. Ebben egyik társadalmat sem ingatták meg azok a támadások, amelyeket – akár szándékosan akár véletlenül – az ellenfél hadereje civil célpontokra mért. Ezen a területen azt érdemes – nyugati szemmel mindenképpen – kiemelni, hogy mindössze a 2,5 év háború okozta nehézségek, különösen az ukrán elektromos a rendszerre mért orosz csapások kezdték ki az ukrán társadalom ellenállását. Felmerül a kérdés, a jólétben és biztonságban élő nyugati államok társadalmai vajon mennyi ideig lennének képesek kapituláció nélkül elviselni azt, amin a háborús felek lakossága különösen a csataterek környékén élők évek óta elviselnek?
„És ezzel rá is térnék arra, hogy hogyan érhetnek véget a modern háborúk. Nos, pontosan ugyanúgy, mint a korábbiak. A történelem tanúsága szerint háborúk kétféleképpen fejeződnek be. Egy kompromisszumos békével, vagy totális kapitulációval, azaz feltétel nélküli megadással”
Vegyük számba az elsőt. Egy háború rendkívül összetett folyamat, kirobbantó okai között sok minden szokott szerepelni, éppen ezért a célok is összetettek szoktak lenni. A klasszikus hódító hatalmaktól eltérően, mint amilyen a római, a mongol, vagy éppen a brit birodalom volt, a világtörténelem során a legtöbb állam céljai korlátozottak voltak. A háborúk általában területekért, befolyásért, sőt becsületért zajlottak, és nem volt céljuk az ellenfél vagy ellenség teljes elpusztítása. Hozzánk legközelebb álló korszak, a 18. század volt, amelyet a „krónikusan eldöntetlen háborúk korának” nevezett Russel F. Weigley történész. Ezekben a klasszikus korlátozott háborúknak is nevezett küzdelmekben ugyan ugyanannyi vér folyt, mint a korábbiakban, de a felvilágosodás korának küzdelmei sokkal inkább a befolyásról szóltak, mint a megsemmisítésről. Ezek a küzdelmek azután bálokkal egybekötött békeszerződésekben kerültek lezárásra, így ez utóbbi is jól mutatja az egyenlő felek között vívott, érzelmektől mentes háborúk természetét.
„Fentiek alapján, amennyiben az ukrán háború is kompromisszumos módon kerülne lezárásra, reménykedhetnénk, hogy ez az anomália nem jelenti egy totálisan pusztításra összpontosító új felfogás megjelenését”
Fenti – némileg rózsás – képpel szemben a hódító háborúk a vesztes teljes és feltétel nélküli behódolásával jártak, hiszen ez volt a támadó célja. Ezen háborúkat elsősorban az ideológiai felsőbbrendűség határozta meg, bár kimondott céljuk nem ez volt, hanem a további befolyás és erőkoncentráció elérése. Ettől függetlenül a vesztesek nemcsak az országuk, területük feletti politikai ellenőrzést, hanem a mindennapjaik feletti kontrollt is elvesztették. Bár az utóbbi mértéke történelmi tapasztalatok szerint változó méretű volt, de a római hódítást kísérő romanizáció, vagy az európai hatalmak gyarmatosításával együtt járó térítés egyértelmű része volt ezeknek a küzdelmeknek.
„Fentiekkel ellentétben a II. világháború ideológiai küzdelme, a totális háború, már nem is tette lehetővé egy esetleges kompromisszumos béke megkötését”
A halálos ellenségek, a nácizmus és a kommunizmus klasszikus zéró összegű játszmát vívtak, amely elkerülhetetlenül a vesztes teljes pusztulásával jár együtt. Ebben a küzdelemben a demokráciák is a túlélésükért harcoltak, ezért egyértelmű volt, hogy bármelyik fél veszít bukása totális lesz. Sajnos a határunk mellett zajló háború egyértelmű ideológiai töltést kapott, így egyre valószínűbb, hogy kimenete nem egy tárgyalásos béke, hanem egy feltétel nélküli kapituláció lesz.
Azonban felhívnám mindenki figyelmét, hogy egy háború olyan, mint egy bokszmeccs, így a gongszóig, vagy a törölköző bedobásáig tart, és számtalan olyan esetet láttunk, amikor az esélytelenebbik fél maradt talpon. Arra, hogy a történelemben mennyire nem lehet semmit biztosra venni semmit kitűnő példa a Prigozsin-féle lázadás, amely sikere esetén teljesen ismeretlen irányba vitte volna el a konfliktust.
„Az már látszik, hogy a modern, mindent látó szemek korszakában a hagyományos clausewitzi elv, az ellenfél fő erejének, az az ellenállási képességének megsemmisítése egy döntő csatában már nem kivitelezhető”
Ugyanez igaz a másik klasszikus, és hagyományos katonai cél esetében is, amely az ellenséges főváros elfoglalása. Fentiek hiányában marad a gyors és hatékony megoldásokat előtérbe helyező Szun Ce által legkevésbé támogatott megoldás, azaz az ellenfél felőrlése. Ez utóbbi rendkívül idő és erőforrás igényes, viszont garantálja a vesztes tartós behódolását, történelmi tapasztalat ugyanis, hogy minél nagyobb veszteségekkel jár a háború, annál tovább tart a béke.
Összefoglalva a fentieket, elmondható, hogy az a fél fogja megnyerni az orosz-ukrán háborút, amelyik politikai vezetés, katonai erő, és társadalmi támogatottság szempontjából tovább bírja a küzdelmet. Hogy ez melyik fél lesz, már vannak arra utaló egyértelmű jelek, de ahogy a Biden-kampány esetében láttuk, manapság az utolsó utáni pillanatig tagadni szokás az egyértelmű folyamatokat. Ez utóbbi megoldás azért is veszélyes – különösen az egyértelműen látható folyamatok következetes és hosszú ideig tartó tagadásával –, mert a túlzottan sokáig halogatott döntés a beálló állapotot sokkal súlyosabbnak tünteti fel, mint amilyen valójában.
„Szigorúan katonai szempontból a háború folytatásának 2022 augusztusa óta nincs értelme”
Ezt az Ukrajnának szánt nyugati segítség csökkenő tendenciáinak figyelembevételével egyértelműen ki lehet jelenteni, azonban ahogy sok esetben a háború megindításáról, úgy a befejezéséről sem szokták megkérdezni a katonai szakértőket. Egyelőre a frontvonalon kissé egyoldalú, de kiegyensúlyozott küzdelem folyik, így marad a két másik clausewitzi tényező, az állam és a nép.