1988-ban, huszonévesen, Szombathelyen, egy zimankós, októberi napon úgy döntöttünk, hogy jelképesen elfoglaljuk a 11-es Huszár úti szovjet laktanyát.
Heten-nyolcan voltunk tán, akkori FIDESZ-esek, „tömeg” egy sem, viszont a négyes kereszteződés minden sarkán 3-4 civil ruhás alak vizslatta az akciót.
Ők sem tudták, mi lesz, mi sem tudtuk, mire számíthatunk.
Aztán odamentünk a laktanya bejáratához. A őrségben álló kiskatona láthatólag rendesen tanácstalan volt és megrémült.
Majd kijött a bódéból valami tiszt féle. Kérdezte, hogy mit akarunk?
A bejárati nagy kapu két szélén volt egy-egy zászlótartó. Az egyikben a szovjet, vörös lobogót fújta az októberi szél a másik üres volt.
Mondtuk, hogy oda szeretnénk kitűzni a magyar zászlót.
Akkor kő esett le a katona szívéről, akkora robajjal, mintha az egész harckocsi zászlóalj indult volna bevetésre.
Még egy stokiért is beszaladt a bódéba, hogy felérjük a zászlótartót.
A civil ruhások végig követtek bennünket az út másik oldalán.
Ekkor Edina kikapta Feri kezéből az aláírásgyűjtő ívet, és odaszaladt követőinkhez.
Az aláírásgyűjtő lapon ez állt:
Ruszkik haza! Követeljük, hogy az orosz csapatok haladéktalanul hagyják el Magyarországot!
Így történt, hogy ennek a követelésnek az első négy aláírója belügyes tiszt lett.
Csak azért írtam le a történetet, mert aki rám azt mondja mai véleményem, álláspontom miatt, hogy az oroszok oldalán állok, az nagyon téved.
A tévedés oka nem az, hogy ismer. Nem is ismerhet.
Téved azért mert, a nyolcvanas évekhez képest teljesen megváltozott a világ.
A Nyugat nem az, ami volt, aminek hittük, aminek mutatta magát.
De Oroszország sem a Szovjetunió.
Minden másként van, hiába erőlködik a Nyugat, meg kis, keleti vazallusaik párhuzamba állítani a félelem- és rémületkeltés miatt akár csak az utóbbi száz év történéseivel a mai állapotokat.
Semmi sem az, ami volt, semmi nem érvényes a történelem levonható, nagy tanulságaiból.
Ha választani kellene a nyugati, LMBTQ, gender, woke, agyhalottá züllesztett fogyasztói konzumidióta társadalom, vagy a mai orosz mentalitás között – gondolkodás nélkül az utóbbi.
(pedig ott sem minden az, aminek látszik)
És jöhettek nekem emberi jogokkal, meg demokráciával Ti, ennek tragikomikus bohózatnak a statisztái, akik napi szinten csámcsogtok „szakembereitek” helyzetjelentésein keresztül a brazil szappanopera szintjére süllyesztett fronthelyzetekkel, a nemzetközi joggal.
A nemzetközi jog arrafelé hajlik, ahol nagyobb erő támasztja alá az érveket.
A többi csak parasztvakítás.
Azt írja ma valamelyik „elkötelezett” sajtóorgánumotok, hogy orosz közvélemény-kutatók legújabb felmérése szerint, egyre növekszik Oroszországban a háborút ellenzők tábora.
Egy másik közvélemény-kutatás épp az ellenkezőjét hozza ki.
Az Átlátszó egy korábbi számában egy kedves fiatalember meg arról értekezik, hogy hogyan, kiken keresztül árad a magyar olvasókra a „Kreml narratívája”, „Moszkva magyar hangja”.
Ez a kedves fiatalember nyilván túl sokat tanult, de semmit sem tapasztalt, és a rengeteg iskolaév által felhúzott szellemi kerítés nem arra inspirálta, hogy túlnézzen a kerítés túloldalára.
Sőt! Az egyetem óta önszorgalmasan cövekeli tovább a nyugati narratíva jegyében saját gondolati ketrecének tartóoszlopait.
A legfontosabb azonban, amit Nyugaton – és itthon is sokan- elfelejtettek az emberek, mert elfelejtették velük.
Van olyan, hogy hazaszeretet, van olyan, hogy a családodért, a népedért, a hazádért amikor a helyzet követeli, áldozatot is kell hozni.
Keleten ez még élő dolog. Ki tudja meddig?
Végezetül, hogy hatásos legyen zárás, nézd meg ezt a rövid felvételt.
Oroszországban készült, egy koncerten. Nézd az arcokat!