Oly korban élünk itt e földön,
mikor az ember úgy elbutult,
evett, ivott, élvezkedett,
és semmit sem tanult.
Múltba fordult,
mert a jövőt képzelni sem tudta,
Mikor tenni kellett volna,
az időt átaludta.
Testébe vett
gyilkos vakcinákat,
józanság helyett
vakító ideákat.
Hite befordult
gyarló önmagába,
a mindenség helyett
ő állt piedesztálra.
Testvérét,
anyját is megtagadta,
a világ dolgait
gyilkosokra hagyta.
S mikor elérte
őt is a végzet,
gyávaságból
akkor is félrenézett.
Nagyon jó vers, telibe talál!
Ide másolok egy saját kis alkotmányt.
Rémísztőt álmodtam.
Csillagtalan éj volt.
S körös körül,
Lángolt kinn az égbolt.
Aludt az Isten is.
Füst, korom és pernye,
Mindent elborított,
A hazugság szennye.
Vártam a szirénát,
Vészjelzést vagy sikolyt!
Bármit,csak ezt ne,
Ezt a néma iszonyt.
Csönd volt. Dermesztő.
Közöny tompa rongya,
A hangot,a jajszót
Körbe mind elnyomta.
Emberek! Hát hiába,
Üvöltök az égre?
Bennégtek,végetek!
Ha nem tértek észre.
Fülük bedugva.
Szemüket mint hártya,
Megbabonázta
A Média fátyla.
Dermedten bámulom,
Arcukon az álmot.
Nem érzik a veszélyt?!
Nem látják a lángot?!
Az csak konteo!
Megmondta a billgates.
Én meg idióta.
Leírta a factcheck…
Borzalmas ébredés.
De jó, hogy csak álom!
Tavasz, madárhang,
Amire most vágyom.
Derengő hajnalfény.
Szemem könnybe lábad,
Füst, korom és hamu,
Borítja a tájat.
Utószó
Bűnötök borzalmas,
Rettenetes vétek.
Elitnek hazudott,
Gyalázatos férgek.
Vér,fájdalom,halál,
Mind, amit kreáltok.
Olyan mint az átok,
Visszaszáll az rátok.
Hiába bújkáltok,
Rejtőztök a mélybe.
Isten ítélete,
Készen már az égbe!